2017. május 26., péntek

Emberrablás?!


Még 1977-ben esett meg velem. Anyukáméktól a Péterfiáról mentünk haza a kisfiammal a Füredi -Sinai sarkon lévő otthonunkba. Pontosabban a házunk mögötti vénkerti gyermekorvosi rendelőbe... De szokásunktól eltérően buszra akartunk szállni, mert Zolika nagyon lázas és rosszul volt. Így babakocsi nélkül csak ölben tudtam vinni a kétéves, jó kondícióban lévő kisfiamat.. A Bethlen utcai - vagy az már inkább Egyetem sugár útnak számító, Honvéd utcához közeli  - megállóba érkező busz - úgy emlékszem akkor 22 vagy 22Y jelzésű ment a Házgyár felé a Füredi érintésével - első lépcsőjére fellépve megkérdeztem a sofőrt, hogy megáll-e a Füredi 46-50 körül? Mire a sofőr kijelentette, hogy nem és bevágta a hátam mögött a busz ajtaját. Még ugyanazzal a lendülettel gázt adott és elindult. Hiába kértem, majd könyörögtem, sírtam és méltatlankodtam, hogy álljon meg, mert, ha csak a Bocskai laktanyánál áll meg, akkor nekem ölben a beteg fiammal gyalog kell visszafelé egy nagyon hosszú utat megtenni hazáig, hogy orvoshoz menjünk, a sofőr azért sem állt meg. Egész úton kérték az utasok is szépen, majd mérgesen, hogy legalább valamelyik köztes megállóban - ami nem ennek, de más busznak megállója volt - engedjen leszállni, ő arra hivatkozott, hogy csak a menetrend szerinti megállóban állhat meg és különben is én felszálltam a buszra, így ne reklamáljak. Hiába bizonygattam én és más is, hogy még állt amikor a kérdésemre nemmel válaszolt, ami után már le akartam lépni a buszról, de a sofőr bezárta az ajtót, ő hajthatatlan maradt.
Így sírva szálltam le a lázas kisfiammal jóval messzebb az otthonunktól. Az én gyermekemben több volt az empátia, mint abban a csökevényben, akivel évek múltán is megismertük egymást, mert átkerült egy másik vonalra, amin sokat utaztunk. A kisfiam ugyanis többször is kérte, hogy tegyem le, és amennyire bírta néhány lépést a saját kis lábán jött mellettem, amíg egy kicsit össze tudtam szedni az erőmet, hogy újra ölbe vehessem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése