2017. június 2., péntek

Oszkár

Tegnap fájdalmas cicanyávogás hallatszott úgy dél tájban a folyosó felől. Egyből összerándult a gyomrom, ahogy magam elé képzeltem egy kidobott szerencsétlen cicát, akit - én, szerencsétlen - tuti, hogy nem hajít(hat)ok az utcára. Egy darabig vártam, abban reménykedve, hogy csak hallucináltam...és indulhatok bevásárló körutamra. De tévedtem. Ahogy kinyitottam az ajtót egy szépséges, ápolt fehér-szürke foltos ciccel találtam szemben magamat. A cica egyből kiszimatolta, hogy a macskák a gyengéim, és hangos dorombolással dörgölőzött a lábamhoz.  Én pedig - teljesen  feleslegesen - a gazdija felől érdeklődve, felvettem és beraktam az előszobába, azzal a hátsó szándékkal, hogy kiderítem kié, vagy esetleg...de ezutóbbi gondolatom egyből keresztül húzta Picúr hangos fújása és mellső lábemelgetései. A jövevény pedig nagyon barátságosan próbált közeledni mind Picúrhoz, mind a később előbukkanó Nócihoz. Nóci addig eljutott, hogy megszagolgatta a vendéget, miközben Picúr az ágy alól sok decibellel morogva, fújva jelezte, hogy minél előbb  tűnjön el a jövevény.

Mivel a hadiállapot sehogy sem akart szűnni, így lelkiismeret furdalással, de kiengedtem a folyosóra, és én is elindultam végre a boltba. Útközben szóltam a közeli állateledel bolt tulajának, majd a zöldségesnek, hogy ha valaki cicát keres, akkor irányítsák hozzám.
Miután befejeztem a vásárlást, tele izgalommal mentem haza. A lépcsőházban összefutottam egy ismerősömmel, akit valószínű a jó Isten küldött éppen akkor az utamba. Bár ritkán osztom meg a gondjaimat, még ritkábban pletyózok, most nem álltam meg, hogy ne érdeklődjek a házunkban lakó macskatartók felől. És van Isten! Említett egy lakót a 6-ról, akinek - úgy tudja - van cicája.
Én, mint egy málhás szamár, tele szatyrokkal azonnal a 6.-ra mentem, ahol kiderült, hogy van ugyan cica, csak épp nem találja. A tulaj nem is volt nagyon meglepve, hogy az ő Oszkárja mindenáron hozzánk akart költözni. Nem először lógott meg a nyitott ajtón át.
Volt aztán nagy öröm. Részemről. A tulaj is biztosan örült, csak annyira nem látszott rajta. Mire lementünk a 3-ra, Oszkár már nem volt ott. Az egy emeleten érte utol a gazdija. Felhozta a harmadikra, ahol ismét be akart menni az egyik lakásba...Úgy tűnt, azt megjegyezte, hogy a középső lakás a gazdijáé, csak az emeletet számolta el. Hogy miért szeretett volna mégis mihozzánk bekvártélyozni? Lehet megérezte a cicaszagot. Na nem az alom szagát, mert azt rossz indulattal sem állíthatná senki. De néha ki-kinézhetnek a cicáim a folyosóra és így szagot is hagyhattak maguk után.
Lényegében ez már teljesen mindegy. A fő, hogy Oszkár hazakerült és a mi Picúrunk és Nócink sem kaptak idegbajt. Én pedig megnyugodtam, hogy minden marad a régiben. Ebben a korban már elég a meglévő két cicus és elég lesz addig kitartani, ameddig a cicáink köztünk vannak. Remélem még nagyon sokáig!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése