2017. szeptember 26., kedd

Emlékezem Elvirára

kötél tűbe fűzve - egy varrónő emlékére

Elvira várta
- volt két szép lánya -
hogy fogják majd akkor a kezét

de egyik elengedte
- a mennyet keresve -
s onnantól semmit sem remélt

mégsem látták sírni
tudta ki kell bírni
hát mosolyt varrt amikor félt

észre sem vették
- szakadtak az esték -
miért néma a varrógép

volt kötél konyha s vágya
egyiket ismét lássa
a másikért megtenné újra

Van, aki ameddig csak erővel bírja küzd a másikért, magáért, az életéért, a másik életéért mosolyogva, magában hurcolva hiányt, ürességet, a gyógyíthatatlan sebeket. Legyenek azok fizikai vagy /és lelki sebek. De egyszer csak elszakad a cérna, s bár nap, mint nap gyakorolja, hogyan fűzze újra és újra a tűbe a cérnát - teszi, mert ez a szakmája, és teszi, mert még van kiért - végül feladja. Már túl rövid a cérnaszál, ami elszakadt...és nem talál másikat...csak kötelet.
Róla, érte szól ez a vers.
Valakiért, aki kedves, örök mosolygó, szeretni való, igazán jó ember volt, bármit is hozott számára a végzet...Másoknak szinte észrevétlen.
*
A facebookról a 3 évvel ezelőtti bejegyzésem:

BÚCSÚ és emlékezés

Nem hiszem, hogy itt a fészen ismerte volna valaki, vagy csak kevesen. Nekem azóta volt ismerősöm, hogy mostani otthonunkba költöztünk. Valaki ajánlotta, hogy mennyire precíz, ügyes kezű, kedves asszony. Így hozzá vittem néhány aljazni, szűkíteni, javítani való ruhát. S mert igaznak bizonyult a hír, én is ajánlottam Őt másnak. Idővel több lett, mint "üzleti" kapcsolat. Meg-megosztottuk egymással örömünket, bánatunkat. A sors nem volt kegyes hozzá, de Ő mindig felállt, és igyekezett győzni a maga hétköznapi harcaiban. Még akkor is, azután is. hogy elveszítette imádott kisebbik leányát. A szervezete, megtépázott lelke hiába tiltakozott, ő sokáig kitartott és küzdött,  mert még volt kiért: a nagyobbik lányáért.

De már elég régen futottunk össze. Akkor is csak éppen köszöntünk...és: "ha több időnk lesz, majd beszélgetünk is" vetettük még oda szinte egyszerre egymásnak. Az idő ma már mindkettőnknek mást jelent. Egyikőnknek fogy, a másikunknak végtelen. Nehéz észrevenni, mikor lassítsunk, és utólag könnyű megmondani, de annál inkább fájóbb beismerni, hogy mégiscsak meg kellett volna állni egy percre...

Hiányozni fogsz sokunknak!

Nyugodj békében, Elvira!


2014.08.23.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése