2018. augusztus 26., vasárnap

Ki, mit érdemelne?

Ledőltem délután ismét. Ahogy az utóbbi években sajnos szokásommá vált. Az addig elvégzett munka mindig úgy lefáraszt, hogy szerintem már ki sem bírnám pihenés nélkül. Lehet álltomban elaludnék. :))
Az ébredésem viszont a kevésbé megszokott módon történt. Ahogy letettem a lábam a parkettára a bal lábamba a térdemből kiinduló görcs állt bele.  Évente csak pár alkalommal esik meg velem, de akkor a falra tudnék mászni a fájdalomtól.
Most is éreztem, hogy ha nem jól lépek, mozdulok, akkor percekig tartó görcs fog kínozni.  Ezt néha sikerül leküzdeni, ha úgy mozdulok, hogy...és ez az, amit nehéz megmagyarázni, hogy hogyan. A térdemre kell koncentráljak, mert olyan, mintha ki akarna ugrani a helyéből, s azután nincs mese, jön a lábszárba, combba hatoló borzalmas fájdalom.
Na és kit érdekel? Mert, hogy sem a férjem, sem a nagy fiam, annyit sem kérdezett, hogy mi baj? Az biztos. Sőt. A férjecském, ahogy a fájdalomtól eltorzult arccal kisántikáltam a nappaliból az étkezőbe, úgy vonult el mellettem, mintha láthatatlan lennék. A fiam pedig, miután becsuktam az étkező ablakát, mert fáztam, - az erkélyajtót viszont nem! - , szinte sértődötten vonult el a szobájába. A hiba, amit vétettem, hogy a szokásos szellőztetést meggátoltam. Hiába maradt huzat, az az ablak bezárása miatt már nem olyan volt, mint mielőtt megjelentem az étkezőben.
...hááát, köszönöm jól vagyok! Volt már erősebb görcsöm is. Köszönöm, akkor is jól voltam, amikor takarítottam, főztem, almoztam, terítettem és sorolhatnám. Ja, hogy finom volt a kaja, hát mit panaszkodom? Nem is értem magamat. Egy cseléd érje be a "köszönöm, finom volt"-tal. Ennél többre ne vágyjon!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése