2019. április 2., kedd

Én nem bízom a véletlenre



Már annyit szenvedtem, hogy nem lehetek ott részvétet nyilvánítani a temetésemen, hogy ma eldöntöttem: túl fogom élni. Úgysem veszítenék vele semmit. (Azért úgy megnézném! Hogy voltam és láttam már, milyen és hogyan zajlik le? Á, a másoké nem olyan.)

Amikor húsz évvel ezelőtt a  gyászhírekben végre felfedeztem a nevemet, kiderült mégsem én vagyok. Akkor azzal nyugtattam magam, hogy jobb is így, hiszen nem volt egy normális öltözékem sem, ami zárt térben az alkalomhoz illett volna. Most meg már megint nincs.
Akármiben azért mégse.

Azt a pár szál virágot is ki kellene választani és tudatosítani a fanokban, hogy milyen legyen. Ibolyát semmiképpen. Azt ingyen és bérmentve szagolhatom alulról. A fréziáról ugyan dadogtam korábban egy opuszomban...- talán a 120. lehetett -, de az eddig csak meg nem értésre talált. Hiába takartattam magam a fréziák illatával, mindenki csak biztatott, hogy: ne még!

Jó. Én toleráns is vagyok, vevő is a konstruktív hozzámállásra. Ezért áll hozzám ma is a legközelebb az a gondolatom - néha magamon kívül egy-egy felsejlik az agyamban -, hogy váratlanul a halál sem lát szívesen, időpontot pedig tegnap kellett volna kérni.

Így addig shoppingolok, mert ahogy jeleztem, kell valami alkalmi öltözék. Megírom a búcsúbeszédemet is, mert igazán nem mindegy, hogy ki és mit emel ki az életemből. Belőlem. A rossz szívemet, a - még csak ellenségeim diagnosztizálta - rossz májamat, vagy agyatlan agyasságomat.
Szóval életre-halálra szántan optimista maradok. És maradok.

Azért a Hajdú-Bihari Naplót nem mondom le. A Gyászhírek még tartogathat meglepetést: BIné született ekkor és ekkor, meghalt ekkor és ekkor....
Hú, de megnézném akkor az arcomat!


2016.02.16.
Zsefy

*
Most bukkantam rá a gépemen "Na, csapjunk a lecsóba!" cím alatt. Valahogy elfelejtettem akkor idehozni...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése