Néhai drága, kis Fickónk - aki szuka volt... 😃
Amikor az első cicánk, Micó hozzánk került 2002-ben, és még 2004-ben, amikor már Roxi és Fickó cicák is megvoltak, az étkező erkélye még nem volt behálózva. Amíg dolgoztunk az ablakok, erkélyek ajtajai zárva voltak, de ha hazamentünk azzal kezdtük, hogy Detti kutyusnak és a cicáknak kitártuk azt a kis világot, amit az erkélyről élvezhettek. Ez bizony sok energiát kívánt főleg tőlem, mert I. csak 7-8 körül került elő este. (Többnyire a túlórák és a mindennapos anyósomékhoz járás miatt.) Én meg amíg takarítottam, - ha reggel nem sikerült kiporszívózni 7 körül - majd mostam, teregettem, főztem szinte percenként ugrottam az erkélyajtóhoz, hogy melyik cica mit csinál? Állandóan magyaráztam nekik, hogy nem szabad felugrálni a párkányra, amit biztos értettek, mert egyre ritkábban próbálkoztak, és csak akkor, amikor elfordultam. Méghogy nem okosak!
Na, de nem is erről akartam írni. A lényeg, hogy amíg dolgoztunk, örültem, ha otthon lehettem és az erkélynek is örültem, miután be lett hálózva. De akkortájt annyit robotoltam, hogy ha nem lett volna sem tűnik fel, mert nem tudtam élvezni.
Mióta nyugdíjasok vagyunk, s főleg mióta - 2016-al bezárólag négy cicánk és Detti kutyus - itt hagytak a tappancsaink, Nócit és a 3 éve befogadott Kicsimet kivéve, már kevesebb a dolgom. Ez nyilván relatív, mert ahogy vagyok az állapotomat tekintve, más felét sem végezné el. De még örülök, hogy el tudom végezni. Az öröm is relatív. :)
Az erkélyre nyugdíjasként, ha kijártam mindig elnéztem a Füredi utca felé, ahonnan ideköltöztünk. Némi nosztalgia miatt, hiszen jó volt ott lakni. 2010-től, amikor P-ék költöztek oda, már miattuk néztem a távolba reggelente, esténként. Hogy vannak, mit csinálnak, nem vitáznak, és számtalan gondolat pergett az agyamban....és eljött 2018. Karácsonya, amikor kiköltöztek. Oda, a távolba is elréved mindig a szemem, de olyan érzés, mintha megfoghatatlan messze lennének. Mintha magamra maradtam volna végleg. Z. csak "vendégségbe" jár haza Bp-ről. Rá még úgysem számíthatok. Hogy miben? Nehéz megfogalmazni. Talán csak az az érzés hiányzik, hogy valaki a családból még elérhető távolságban legyen. Biztonságérzetet adna. Főleg, nem érezném, hogy ketten is egyedül vagyok.
Lehet nem jól fogalmaztam meg, és nem érti meg senki. Nem arra vágyok, hogy körülugráljanak, hogy segítsenek - remélem sokáig nem is szorulok rá -, csak az érzés hiányzik, hogy még bottal azért útra tudnék kelni, ha muszáj, és elindulni hozzá, mert lenne valaki, akinek őszintén hiányzok.
Úgyhogy bejöttem az erkélyről, ahol kibőgtem magamat, mert lehet nem nagy az a távolság, én mégis úgy érzem, elérhetetlen lett.
