Ady-Az én menyasszonyom
Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.
Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”
Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.
Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.
Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.
Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Boruljon rám és óvjon átkarolva.
Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.
Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.
Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.
Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.
Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.
Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.
Meghalnánk, mondván:
„Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”
*
Ady: Nem élek én tovább...
Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amíg a szivemből
Felfakad az ének;
Amíg a lelkemet
Sírhatom a dalba,
Amíg lángra gerjeszt
Ihletés hatalma;
Amíg titkos órán
Reám száll a bánat,
Feketén, komoran,
Mintha a világnak
Végzetszerű átkát
Csakis én érezném,
Tépődve annyi bús,
Megfejtetlen eszmén.
Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Míg vérező szívvel
Ezernyi kétség közt
Még mindig remélek.
Míg az örök eszmét,
Míg az örök szépet
Keresem, imádom,
Míg egy ábrándvilág
Lesz az én világom,
Melyet én kormányzok,
Melyet én teremtek,
Amelyről dalaim
Annyi szépet zengnek.
Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amíg szerelmemért
Szerelmet remélek;
Amíg mint eszménykép
Ragyog le szívemnek
Szentelt oltárára
A nő, a teremtés
Legszebb koronája.
Nem élek én tovább,
Nem élek csak addig,
Amíg a szívemen
Ezer kínos kérdés
Keresztül nyilallik;
Amíg nyugodalmat
Egy percre se leltem,
Amíg egy világért
Gyötrődik a lelkem.
...De ha az életnek
Piszkos, jeges árja
Magával ragadna
S kialudnék tőle
Szivem régi lángja;
Hogyha örök hitem,
Hogyha minden vágyam
Örökre elszállna
S annyi tépő kétség,
Siratott reménység
Fás közönnyé válna;
Na titkos órákon
Nem szállna szívemből,
Nem zengne ajkamon
Biztatón az ének -
Ne éljek én tovább,
Mit adhat már akkor
Énnekem az élet?!...
*
Ady: Valaki útravált belőlünk
Schöpflin Aladárnak küldöm.
Unatkozók s halálra-untak,
Bolondosan furcsák vagyunk,
Fájdalmasak és búcsuzók
S milyen furcsán nézzük magunkat
S milyen furcsán néznek most minket.
Csalódás-kő ránk nem zuhant
S mégis sujtódottan, szédülten,
Sustorgó ázott-fák a tűzben,
Panasszal égünk, lángtalan.
Mint elárvult pipere-asztal,
Mint falnak forditott tükör,
Olyan a lelkünk, kér, marasztal
Valakit, ki már nincs velünk,
Ki után ájult búval nézünk.
Egy régi, kényes, édes dámát,
Kegyetlen szépet siratunk,
Bennünksarjadtat: asszony-részünk.
Valakit, kiért hiúk voltunk,
Apródok s cifra dalnokok
S kit udvarunkban udvaroltunk.
Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,
Nagy termeink üresen kongnak,
Kölykösen úszók szemeink:
Valaki útravált belőlünk
S nem veszi észre senki más,
Milyen magános férfi-porta
Lett a szemünk, lett a szivünk,
Szemünknek és szivünknek sorsa,
Mert asszony-részünk elhagyott.
Nem tudjuk szeretni magunkat
És nem hisszük el, hogy szeretnek,
Ákombákomos szépeket
Idegen, váró embereknek
A régi tussal nem irunk,
Mert mi csak magunknak bókoltunk,
Asszony-énünkért, szertelen,
Érte voltunk jók, ha jók voltunk
És kacérok és hűtlenek
És most sírva megözvegyedtünk.
Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyűg
Siránkozik pityergő szánkon
S omladozó, árva szivünk
Ezer fájást talál, hogy fájjon
S ezeregy fájás fáj nekünk.
Kopott az arcunk, kopott minden,
Kopott a világ s a szivünk
S minden világ a szemeinkben:
Mi hírért, sikerért szalasszon,
Ösztönzőnk, igazi valónk,
Kiszakadt belőlünk, az asszony.
*
Heltai Jenő - Csavargó
Hát újra a kezembe veszlek,
Kalandos élet vándorbotja!
Mert elfogott a nagy utálat,
A testem, lelkem belefáradt
a keserű, nehéz robotba.
Leszek megint szabad csavargó,
Bűbájos álmok kergetője!
Ki mit se bán és mit se fájlal,
És könnyű szívvel, könnyű lábbal
Megy hegytetőről-hegytetőre.
Maradjatok meleg kemence
Vállán, ti lusta, gyáva macskák!
Én nekivágok az erdőnek,
S részegre szívom a tüdőmet
A levegőddel, szent szabadság!
A vak homálybul nekivágok
A fölkelő, vadsárga Napnak,
Nem kérdezem, mit ád a holnap,
Szememben új tüzek lobognak,
Szívemben új dalok fakadnak!
Nem nézem azt, hová visz utam
Fönt a hegyek közt vad viharban.
Az én utam. Magam kerestem.
S ha végem ez lesz és a vesztem:
Hát legalább magam akartam!
De addig élni. . . élni, élni!
Különbül mint a többi bamba!
Legyen övék a csönd, a béke,
Én mosolyogva, fütyörészve
Megyek a szép bizonytalanba.
*
Heltai Jenő: Dal
Néha úgy néz rám, mint a jó barát,
Kivel közös a lelkünk búja, gondja,
Ki tékozolva, biztatóan ontja
Szelíd szemének nyájas sugarát.
Néha úgy néz rám, mint a jó barát.
Állok előtte, mint a kis gyerek,
Bizonytalan, homályos, néma vágyban.
Ó, ha kezével simogatna lágyan!
Csak nézem őt, de szólni nem merek.
Állok előtte, mint a kis gyerek.
Néha úgy néz rám, mint az idegen.
Végig röpül a pillantása rajtam,
Mint sűrű füstben, szikrázó zsivajban
A gyorsvonat közömbös síneken.
Néha úgy néz rám, mint az idegen.
Ilyenkor úgy fáj az, hogy meg nem ért.
Ilyenkor úgy fáj, hogy hiába minden,
Ingyen gyötrődöm, elpusztulok ingyen,
Ő sohse fogja tudni, hogy miért?
Ilyenkor úgy fáj az, hogy meg nem ért.
Néha úgy néz rám, mintha sejtené,
Hogy ő az édesem, hogy ő a szépem,
Hogy szeretem a gyötrelmek tüzében
S megyek, megyek az elmúlás felé.
Néha úgy néz rám, mintha sejtené.
Én hallgatok és ő tovább siet.
Mint aki zordon szakadékba nézett
S a lesben álló, fekete enyészet
Szédületéből életre ijedt.
Én hallgatok és ő tovább siet.
*
József Attila: MIKOR AZ UCCÁN ÁTMENT A KEDVES
Mikor az uccán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.
Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.
Mikor a válla picikét rándult,
egy kis fiúcska utána bámult.
Lebegve lépett - már gyúlt a villany
s kedvükre nézték, csodálták vígan.
És ránevettek, senki se bánta,
hogy ő a szívem gyökere-ága.
Akit ringattam vigyázva, ölben,
óh hogy aggódtam - elveszik tőlem!
De begyes kedvük szivemre rászállt,
letörte ott az irígy virágszált.
És ment a kedves, szépen, derűsen,
karcsú szél hajlott utána hűsen!
*
József Attila: KESERŰ NEKIFOHÁSZKODÁS
Gyere Úristen, nézd meg, itt vagyok -
Tudom elõtted el nem sápadok.
Azt, amit adtál - megvan épen - vedd el!
hisz csak hitegettem magam a Neveddel.
Te oly erõs vagy - gondolsz egyet s van,
De nékem kínos a bizonytalan.
Vagy nem is adtál - én véltem bolondul,
Hogy számon élet-szőllõ mustja csordul.
Ne haragudj hát, Isten, nem hiszek,
De nyakamban száz kétséget viszek.
Szeress nagyon, hogyan, tudod Te jól azt,
Mint Nap havat, amit magába olvaszt.
Vagy üss agyon hát, csak törõdj velem
S én nem kérdem, hogy nincs-e kegyelem.
Oda adom a vérem is, ha kéred.
- Mily furcsa az, hogy Néked nincs is véred!
Te jól tudsz engem, sorsom is tudod,
De vedd el tõlem a talentumod.
Vagy mért faragtál én belőlem Embert,
Kit Bölcsességed gyávasággal megvert?!
Tudom, elötted el nem sápadok -
Gyere Úristen, nézz meg - itt vagyok!
*
József Attila - MAJD MEGÖREGSZEL
Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz, - azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.
Lesz vén ebed s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.
Az öreg kutya néha majd nyafog,
de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;
hanem valaki hiányozni fog
a multból ahhoz a magányos csendhez.
Majd tipegsz s ha eleget totyogott
rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
áll ifju képed. Hozzá motyogod:
"Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem."
"Mit is tehettem volna?" - kérdezed,
de fogatlan szád már nem válaszolhat;
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.
Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tünődik, nem a vágy,
a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.
Magadban döntöd el. Én fájlalom,
hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
Mert elfárad bennem a fájdalom,
elalszik, mint a gyermek s én is véle.
*
József Attila - Talán eltűnök hirtelen
Talán eltünök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.
Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.
Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.
Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.
Ifjuságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.
*
Kosztolányi Dezső - AKARSZ-E JÁTSZANI
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
*
Kosztolányi Dezső: Azon az éjjel
Azon az éjjel
az órák összevissza vertek.
Azon az éjjel
holdfényben úsztak mind a kertek.
Azon az éjjel
kocsik robogtak a kapunk alatt.
Azon az éjjel
könnyben vergődtek a fülledt szavak.
Azon az éjjel
égett szobánkba gyertya, lámpa.
Azon az éjjel
féltünk a borzasztó homályba.
Azon az éjjel
arcunk ijedt volt, halavány.
Azon az éjjel
halt meg szegény, ősz nagyapám.
Azon a reggel
csupa rokon jött, sirató nép.
Azon a reggel
sürögtek az öreg mosónék.
Azon a reggel
kendővel kötötték fel gyönge állát.
Azon a reggel
lassan vezettek a földúlt szobán át.
Azon a reggel
rozsdás pénzt tettek kék szemére.
Azon a reggel
riadtan bámultam feléje.
Azon a reggel
csak hallgatott makacs ajakkal.
Azon a reggel
olyan volt, mint egy néma angyal.
*
Radnóti Miklós - Két karodban
Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
*
Radnóti Miklós: Tétova óda
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
*
Radnóti Miklós: SEM EMLÉK, SEM VARÁZSLAT
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.
*
Radnóti Miklós - Egyszer csak
Egyszer csak egy éjszaka mozdul a fal,
beleharsog a szívbe a csönd s a jaj kirepül.
Megsajdul a borda, mögötte a bajra szokott
dobogás is elül.
Némán emelődik a test, csak a fal kiabál.
S tudja a szív, a kéz, meg a száj, hogy ez itt a halál,
a halál.
Mint fegyházban a villany ha kacsint,
tudják bent a rabok s tudja az őr odakint,
hogy az áram mind egy testbe fut össze,
hallgat a körte, a cellán árnyék szalad át,
s érzik ilyenkor az őrök, a foglyok, a férgek a perzselt
emberi hús szagát.
*
Radnóti Miklós - Nem tudhatom...
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
*
Charles Baudelaire: A MACSKA
Mintha az lenne a lakása,
agyamban ide-oda jár
egy szép nagy macska, - csupa báj.
Alig hallatszik nyávogása,
oly diszkrét hangja, halk s nemes:
de, ha dorombolás, ha morgás,
egyforma mély s dús zenecsorgás:
és bája s titka éppen ez.
E hang, mely gyöngyözik, szivárog
betölt, mint dús folyású dal
és részegít, mint bájital –
hogy be ne hatna nincs oly árok,
nincs, melyet nem csitítana láz,
nincs melyet nem hevítene, mámor.
Szavakra nincs szüksége, bár oly
Beszédes, mint tán senki más.
Hol a vonó, mely úgy bemarna
lelkembe, művész hangszere,
királyi fülnek szánt zene,
húr, melynek lenen oly hatalma,
mint hangodé, talány-cicus,
szeráfi macska, macska-démon,
kiben, mint egy angyalba, finom
minden tag és harmonikus?!
Babits Mihály fordítása
*
Robert Burns- John Andreson, szívem, John
John Anderson, szívem, John
kezdetben, valaha
hajad koromsötét volt
s a homlokod sima.
Ráncos ma homlokod, John,
hajad leng deresen,
de áldás ősz fejedre,
John Anderson, szívem.
John Anderson, szívem, John,
együtt vágtunk a hegynek,
volt víg napunk elég, John,
szép emlék két öregnek.
Lefelé ballagunk már
kéz-kézben csöndesen,
s lent együtt pihenünk majd,
John Anderson, szívem.
Szabó Lőrinc fordítása
*
Szergej Jeszenyin: A kutya
Mint tűzvirág elnyílt a hajnal,
s fakó gyékényen, suta
szalmakunyhóban hét piros
kölyköt fiadzott a kutya.
Nyelvével fésülgette őket,
ki nem ment volna percre sem;
ott mókázott, s meleg hasából
habos tej csurrant édesen.
S hogy leragadt a nap szeme,
s elcsitult a baromfihad:
jött a gazda, zsákba kötötte
mind a hét kis kutyafiat.
Nyomában loholt a kutya -
elmaradoztak a hegyek ...
A páncéltalan víztükör
fázón sokáig remegett.
Amint gyötörten hazaért,
nyaldosva izzadt oldalát:
egyik kölykének nézte a
holdat, mit ringattak a fák.
A szikrázó űrbe meredt,
szimmantott és nyítt és nyögött,
de a vékony hold is lecsúszott,
eltűnt egy kék halom mögött.
S mint akinek kenyér helyett
kötődő kéz követ hajít:
hullatni kezdte lassan a hóba
szeme arany csillagait ...
*
Szergej Jeszenyin: Ifjúságod széthordta más
Ifjúságod széthordta más.
De megmaradt, nekem maradt meg
hajadban a füstszín varázs,
s őszi fénye fáradt szemednek.
Ó, édes ősz kora! Nekem
szebb ez, mint járni tikkadt nyárban.
Jobban szeret képzeletem
téged a lágy ősz sugarában.
Szívem igaz lett és erős.
S a suttogók szemébe vágom:
nem vagyok már tivornyahős
zabolatépő éjszakákon.
Éveim búcsút intenek
a hajdani duhaj legénynek.
Új vágy telíti szívemet,
véremben hűsebb szenvedélyek.
Ablakomat már verdesi
szeptember, rézszín fűzfaággal,
hogy úgy nyissak ajtót neki:
őszbe bukók alázatával.
Megbékül mindennel szívem,
és nem veszít, és nem is lázad.
Más lett Oroszföld énnekem,
mások a temetők, a házak.
Tisztult szemem már látva lát,
messzebbre ér el villanása.
Csak te lehetsz, nővér, barát,
a költő egyedüli társa,
a komolyodó, szelíd dalom
csak néked zenghet mostantól
alkonyba fúló utakon
elfutó szilaj ifjúságról.
Rab Zsuzsa fordítása
*
Megj.: Laboda:
Tápláléknövény
Korábban elterjedt saláta- és főzeléknövény volt Európában. Az ókorban már termesztették, s a középkorban Közép-Európában is rendszeresen fogyasztották. Mára sok helyen a spenót lett a népszerűbb, de Franciaországban a leveleiből még mindig gyakran készül főzelék – emiatt nevezik franciaspenótnak[2] is. A spenóthoz hasonló az elkészítési módja és az íze is, hasonló mennyiségben tartalmaz C-vitamint, fehérje- és ásványianyag-tartalma azonban nagyobb.[3]
